Kegyelem nékünk és békesség
Jöjjetek, imádkozzunk! Urunk Jézus, fordulj hozzánk Szentlelkedet ma töltsd ki ránk. Kegyelmeddel minket segélj, az egy igazságra vezérlj. Ámen.

Kedves testvéreim a Krisztus Jézusban,
Remélem, mindenki ismeri a következö szólásmondást: "Megmérettél és híjával találtattál." Egy másik variációban: "Megmérettél és könnyünek találtattál." Tulajdonképpen "hivatásos magyarok" szivesen vennék, ha magyar közmondásnak tudhatnánk, de nem: származási helye az Ószövetség. Ezt a közmondásszerü igazságot nem a magyar néplélek öntötte ilyen szépen formába. Dániel fejti meg Belsazár király lakomáján a titokzatos kéz által falra írt írást: mene, tekel ufarszin - megmérettél és híjával találtattál. Azt jelentette ez ott és akkor, hogy Isten megelégelte Belsazár király ostobaságait, büneit; hatalmát elveszi, országát pedig a médek és perzsák kezébe adja. Isten mond ki fölötte ítéletet. és Belsazár ebben az ítéletben megsemmisül.

Amikor közmondásként használjuk, akkor azt fejezzük ki vele, hogy valami nem üti meg a kívánt vagy szükséges mértéket. Olyan ez, mint az én kis piros Ford autóm, amivel a kertbe szoktam kijárni. Márciusban kellett megcsinálni a müszaki vizsgáját, az un. "Pickerl"-t. Beadom a Ford-házba, s a megbeszélt napon felhívom a megadott számot: Na, mikor mehetek az autóért? Erre a telefon másik végén a mühely munkása így szól: "Gewogen und zu leicht befunden!" Megméretett és könnyünek találtatott. A meglepetéstöl majdnem kiesett a kezemböl a telefon. Nem az lepett meg, hogy az autóm nem kapott müszaki engedélyt - erre számítottam úgyis -, hanem az, hogy az atyafi ezt a Biblia nyelvén hozta a tudomásomra.

Pál a második missziói útján alapította a thessalonikai keresztyén közösséget, tanította meg öket Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában hinni. Törvényeket, tanácsokat is adott nekik a Krisztusban. Ezek nem valamiféle új vagy jobb törvények, mint a régi, ótestamentumi törvények voltak. Ezek azok a törvények, amelyeket maga Jézus Krisztus is fontosnak tartott, és be is tartotta öket, mi több: betöltötte öket. A Tízparancsolatról, a Dekalógusról van szó és a szeretet nagy, kettös parancsáról: Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedböl, erödböl lelkedböl, elmédböl. Szeresd az Urat tehát az eszeddel is. A másik pedig hasonlatos ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. Nos, ennek a törvénynek a betöltésében, megélésében kell a keresztyén embernek mind tökéletesebbé lennie, hogy már most, földi életünk keretei között valami érezhetöen megvalósuljon Isten szeretet-világából, Isten országából. Nagyon hosszú iskola ez, egész keresztyén életünkön keresztül eltart. De ez az iskola egyszersmind a megszentelödés folyamata is.

Tekintsünk most magunkra, mai emberekre, hogy azok a szavak, amelyeket Jézus mondott a hallgatóinak, Pál írt a thessalonikabelieknek, ne poros-dohos, ne régi és holt és érvenyességüket veszített betük legyenek, hanem próbáljunk meg belölük valamit magunkra is alkalmazni. Mert szavaik ma is égetöen aktuálisak! Mi is tudjuk már régóta, hitre jutásunk pillanatától fogva, hogy ha Jézus Krisztus oldalán állunk, akkor a jó oldalon, hogy egy sokat használt képnél maradjunk: a mérleg jó serpenyöjében vagyunk. Ismerjük a Tízparancsolatot. Ismerjük a szeretet kettös nagy parancsát. Mikeás prófáta igazsága azonban ránk is illik: Ember, megmondtam neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván töled az Úr! Azt, hogy élj törvénye szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben. (Mik. 6,8)

Fájdalmasan tapasztaljuk azonban, hogy a szeretet parancsának követelménye mögött kullogunk mindig. Egy kedves férfitestvérem mesélte el, akinek hivatása miatt sokszor kell utaznia, hogy az egyik reggel, miután szépen felkészült, aktatáskáját rendbe szedte, megreggelizett, eszébe jutott, hogy ír a feleségének egy kis levélkét. Meg is írta, odatette a párnája alá. Elindult. Néhány perc múlva csörgött a mobiltelefonja. A felesége volt, s nagyon megköszönte a párna alá dugott kis levélkét, tulajdonképpen egy kis szerelmes vallomást. Az én atyámfia nagyon megrestellte magát, hogy miért nem jutott neki eszébe ez a kis levélke már sokkal hamarabb. Ezután sokkal többször gondolt ilyen kis figyelmességre a felesége iránt - de nem kötelességböl, hanem szeretetböl. Csak egy kis gesztus, mégis pontosan elmagyarázza, mit gondol Pál a kérése és figyelmeztetése dolgában: A szeretet ne kötelességteljesítés legyen. Hanem a szeretet legyen öszinte, és cselekedjék öszintén. Ezzel, az öszinte szeretetböl fakadó cselekedettel lehet igazán hatékonyan továbbadni a Krisztus szeretetét.

Szeretetböl valakinek valamit megtenni, szeretetböl csak egyszerüen elérhetö közelségbe lenni, hallótávolságra, szívtávolságra, - ez az, ami vagy adatik valakinek, vagy nem. A következö, fantázia szülte kis jelenet szeretné elmondani, hogy miröl van szó. Mintha valamelyik színdarabunk egy jelenete lenne - de lehet, hogy még valamelyikbe beleírom.
Egy fiatal leány és egy fiatal fiú - természetesen szerelmesek egymásba - beszélgetnek a kerítés mellett. Egyszercsak így szól a leány a fiúhoz: ha igazán szeretsz, akkor lehozod nekem azt az almát! - és felmutat a mellettük levö almafára, annak is a leghegyiben lévö szép, piros almára. A fiú elöbb csak szabódik: magasan van, meg nem is az övé a fa. Némi töprengés után - nyilván azért, mert tetszeni akart a leánynak - mégiscsak felmászott a fára, a legmagasabban levö ágáig és lehozta azt az egy piros almát, amit a leány kért. Sugárzó arccal nyujtotta át a leánynak ... nem tudom, elvette-e a jutalmát. A történet folytatását a fantáziátokra bízom.

Pál a thessalonikabelieknek, Jézus az embernek nem szab feltételeket valahogy így: ha Istent szeretitek, akkor ... igy vagy úgy, ezt vagy azt KELL megcsinálnotok. Pál kéri és inti a keresztyén népet, tanácsolja és segíti, mint testvér a testvéreket. Szeretné, ha a Jézus követésében tovább jutnának, nem állnánák meg. Madách Imre írta "Az ember tragédiája" címü müvében: A tett halála az okoskodás. Ennek analógiájára hadd mondjam ki: a szeretet halála a feltétel. A feltételek felállítása. Ha... akkor szeretlek. Nem régen egy fiatal ember, katholikus ministráns volt sokáig, most a bécsújhelyi katonai akadémián oktat, egyébként gyülekezetünk tagja tavaly óta, feltette nekem a kérdést: Mit gondolok, miért nem hisznek a mai emberek az Istenben? Miért nem özönlenek ezerszámra a templomokba? Különösen a református templomokba, aholis olyan szépen, evangéliumi módon és SZABADON élheti meg az ember a hitét? Nem kellett sokat gondolkoznom a válaszon. Lehet vele vitatkozni és lehet továbbgondolni azt, amit neki mondtam. Azért - igy hangzott a válaszom -, mert a hitünk nem hiteles. De mondhattam volna azt is: S azért, mert az imádságunk nem elég bensöséges. Meg azt is: Azért, mert a szeretetünk hideg. Azért, mert leül mellénk egy ismeretlen a templomunkban, és nem nyújtjuk oda neki az énekeskönyvünket, hogy ö is legyen része a zsoltáréneklök, imádkozók, Isten Igéjét hallgatók és megértök nagy családjának. Pedig csak egy picinyke kis gesztus: az énekeskönyvemet húsz centivel arrébb tolni. Picinyke kis gesztus: Istentisztelet után nem rögtön haza rohanni, visszatenni a levest a tüzhelyre, hanem megállnmi, pár szót beszélgetni, nem traccsolni, pletykálni, hanem öszinte szeretetet sugározva ITT LENNI, a másik számára ITT LENNI, akár csak egy pár perc erejéig. Apróságok? Igen. Viszont hozzátartoznak a megszentelödésünkhöz, az egész gyülekezet megszentelt életéhez.

Itt szeretnék két mondatot mondani egy bizonyos fajta keserüségemröl. Tizennyolc éve élünk és szolgálunk Felsöörött, ez idö alatt számos erdélyi református atyafi - sok esetben család - telepedett meg városunkban illetve a környékén. Nem tudjuk ide ebbe a templomba beszeretni öket. Erdélyi utunk során meglátogattunk kollégákat, kértük, adják meg a nálunk ill. a környékünkön letelepedett gyülekezeti tagjaik nevét és címét. Nem adták meg. Néhány évvel késöbb, amikor újra n#aluk jártunk, megkérdeztem az okát is. Az egyik azt felelte: Ezekre az atyafiakra, akik szabadságuk nagy részét otthon, Erdélyben, szülöfalujukban vagy városukban töltik, NEKIK IS SZÜKSÉGÜK VAN. Pedig nekünk is nagyon jól jönne néhány atyafi, akik az IGÉT MAGYARUL MEGÉRTÖK itteni táborát gyarapítanák...

Vagy itt van a jövö heti "Altes Pfarrhaus aktiv" nevü és címü legfrissebb gyülekezeti közösségépítö akciónk. Jöhet rá mindenki, - akár csak néhány percre is. Mindenki kap valamit: Néhány perc figyelmet, lelkigondozói beszélgetést, új tippeket a kézimunkához vagy a vasárnapi ebédhez, régi játékok felelevenitését, magyar szót, német szót, este pedig beszélgetést a Bibliáról - de a nép otthon felejti magát. Miért? Nincs rá idö?! Nem hiszem. Inkább talán igénytelenek lettünk a közösségi élményekre? Ezt nem tudom elképzelni, mert olyan közösséggé forr össze minden színjátszó csoportunk minden esztendöben, hogy öröm benne lenni, szinte lubickol, lobácsol benne az ember.

Vagy a másik, a Férfikör, a Männerkreis. Az elsö alkalomra eljöttek nyocan, az utána következö néhány alkalomra ketten-hárman. Miért csak két-három férfi jön? Nincs rá idö? Nincsenek férfiak, akik Krisztusban hisznek?
Azt hiszem sokkal inkább az a baj, hogy sokan úgy gondolják, ez valahogy nem tartozik bele a gyülekezeti tradíciónkba.

A szeretet nem vasárnapi ruha. Nem olyan, amit egy héten keresztül a szekrényben kell tartani, hogy vasárnapra aztán frissen mosva-vasalva - a másik ember kedvéért - fel kelljen venni. Olyan ez, mint amit június 4-én, pénteken Budapesten láttam és halklottam. Most zajlik a Református Zenei Fesztivál, s ennek egyik rendezvénye a zsoltáréneklös-fáklyás felvonulás a Bakáts-téri katholikus templomtól a Kálvin-téri református templomig. A résztvevök végigsétálnak a Ráday utcán, végig zsoltárokat és dícséreteket énekelve, egy kis fáklyát tartva a kezükben. Kb. 1 km. hosszú, félóráig tartó séta ez. A Ráday utca mindkét oldala tele van éttermekkel, kávéházakkal, kocsmákkal. Az emberek int ülnek az utcán, isszák a sörüket, hallgatják a nem mindig szolid élö zenét. Az egyik fiatalasszony odakérdezett az egyik zsoltárt éneklö, kezében fáklyát tartó férfinak, gondolom ismerösének. Kinek a kedvéért csináljátok ezt? A válasz meghökkentö volt a fiatalasszony számára. A férfi igy válaszolt: Az Úr Jézus Krisztus kedvéért! Én magamban hozzátettem: meg a maga kedvéért, kedves fiatalasszony.

A szeretet is ilyen. Nem a magunk kedvéért, hanem az Úr Jézus Krisztus kedvéért vesszük fel minden nap, - és természetesen a másik ember kedvéért, hogy a gyászoló megérezze: fájdalmával nincs egyedül, hogy az örvendezö megtudja: az öröme nem csak az övé, hanem a másik emberé is, a szegény ember megtapasztalja: a szegénységnél sokkal nagyobb érték a szív melegsége.

Vigyázzunk tehát.

Gyümölcseinkröl, szeretetünkröl ismernek meg bennünket. A hétköznapi ruhánkról. Nehogy megméressünk és könnyünek, hidegnek, szeretetlennek találtassunk.
Ámen.