Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat (NyEMRLSz)Pátkai Róbert:
AZ EGYHÁZ JÖVŐJE – A JÖVŐ EGYHÁZA
(A nyugat-európai magyar protestáns gyülekezetek lehetőségei)
A közelmúlt Európájában sok gondolat született és szó esett a jövőről: a napnyugati kultúra jövőjéről, a politika, a szocializmus, vagy a jóléti állam jövőjéről és persze a kereszténység jövőjéről is. Amikor jövőnk kérdésessé válik, nem ritkán a bizonytalanság érzése fog el bennünket, sőt olykor úgy véljük, hogy korszakhatárhoz érkeztünk. Természetes, hogy kultúránk képviselői közül sokan – köztük Thomas Mann, Gustav Mahler, Arnold Schönberg, a magyar Kösztler Arthur, de mások is – szinte már századunk első napjaitól kezdve megsejtették, hogy korunk sorsdöntő változást hoz.
Ha az egyház és benne a kereszténység jövőképéről kívánunk szólni, látnunk kell, hogy sokféle meg-közelítés lehetséges. Mindenki egyfajta szemléleti meghatározottsággal él, amelyet háttér, környezet, szemléletmód, filozófia, vallási kötöttség határozhat meg.
Erre az egyik kedvenc szemléltető képem egy régi budapesti anekdóta, miszerint valamikor a század-fordulón, az előzőn, egy kora nyári hajnalon három tekintélyes öregúr sétál a Kiskörúton egy kiadós kártyacsata után: Mikszáth Kálmán író, Benczúr Gyula festő és Hőgyes Endre professzor, aki nemcsak a Pasteur Intézetnek volt a vezetője, hanem a magyar kórbonctan jelentős alakja. Egy csinos ifjú hölggyel találkoznak; a három öregúr háromféleképpen reagál. Mikszáthnak ennyi a megjegyzése, hogy: „Tyűha!“ Benczúr felsóhajt, hogy „micsoda arányok!“ és Hőgyes megállapítja, hogy „és micsoda csontrendszer!“
Azt gondolom, hogy minden kérdésről alkotott véleményünk valahogy ilyen szakmai szemüvegen keresztül meghatározottan jelenik meg, hiszen mentalitásban, kulturálisan és szakmailag is meg-kapjuk a magunk szemüvegét, és véleményünk ezen felül még kegyességi, nemzetiségi és egyéb gyökereken keresztül formálódik.
Az én témamegközelítésem az egyház jövőjéről és a jövő egyházáról szólva az alábbiakban foglalható össze:
I.
Nos, mik a jelenkori „conditio christiana“ alapvető meghatározói? Nyilvánvaló, hogy a főtémából kell kiindulni, az egyház s benne a kereszténység jövőjéből. A téma reménységet sugall és a reménység keresztény emberhez illő, hiszen ez a keresztény erények egyike, eszkatológikus távlattal. De ahhoz talán nem kell prófétának lenni, hogy felismerjünk a mai társadalomban és az egyházban bizonyos általános fejlődési tendenciákat, amelyekből extrapoláció segítségével következtetéseket vonhatunk le a jövőre nézve. Ehhez persze az szükséges, hogy diagnózissal kezdjük.
Nem vagyok biztos abban, hogy Közép-Európában másként alakul majd a kereszténység jövője, mint egész Európában, noha tudatában vagyok annak, hogy az egyházak nyugaton az elmúlt fél évszázad alatt más feltételek mellett fejthették ki tevékenységüket, mint Közép- és Kelet-Európában. Az azonban vitathatatlan, hogy a kereszténység ma – habár különböző okokból – egész Európában, sőt hozzátehetnénk, az egész nyugati világban válságba került. Hiszen a szekularizmus, mint a modern társadalom életstílusa, a vallás szükségességét nyugaton és Közép-Európában egyaránt már régóta megkérdőjelezte. Amikor a kereszténység jövőjéről beszélünk, látnunk kell, hogy igen tág fogalommal van dolgunk. Bár bennünket ma elsősorban a keresztény hit kérdései érdekelnek, mert ezek kétségtelenül kihatással lesznek a kereszténység jövőjére, de számunkra, mint társadalmi keret, a kereszténység, mint kultúrtényező, mint társadalmat is alakító erő is előtérben áll. Ha tehát a kereszténységről, mint kultúrtényezőről is beszélünk, akkor mindig tudatában kell lennünk annak, hogy pluralisztikus társadalomban élünk, amelyben éppen keresztény mivoltunkból kifolyólag is, el kell ismernünk mindenkinek azt a jogát, hogy saját módja szerint éljen és boldoguljon. A mai pluralisztikus, az emberi jogokra és a jogállamiságra épült demokráciák politikai és jogi alapját a görög államfilozófiában, valamint a zsidó és keresztény hagyományban egyaránt gyökerező közmegegyezésen alapuló alapvető magatartási normák képezik. Ezek nélkül emberi együttélés tartósan nem képzelhető el. Századunk végére sok minden megváltozott és ma aggodalommal kell megállapítanunk, hogy az említett társadalmi koszenzus lassan lemorzsolódik és az általánosan elismert normák területe egyre zsugorodik.
A kereszténység mai állapotának diagnózisára rátérve, általános, jól ismert jeleket fedezhetünk fel. A teljesség igénye nélkül itt csupán néhány példa alapján vázolhatom föl a helyzetet. Különösen Közép-Európában, de hozzáteszem, hogy a közép- és észak-európai fejlődés sem különbözik lényegesen egész Európáétól. Azt kell mondanunk, hogy a 40 évi materialista ideológia és a kommunista gyakorlat mély sebeket ejtett még azok lelkében is, akik egyáltalán nem azonosultak a régi rendszerrel. A kommunista rendszerben a kereszténység a templom és az otthon négy fala közé szorult, s az ifjúság nevelésében alig versenyezhetett a vallásellenes környezet kényszerű, s a közösségi életet a maga egészében igénybevevő befolyásával. Így a fiatalság akarva-akaratlanul a materialista ideológiában, ill. a reálisan létező szocializmus nihilista és behódolásra, ill. a tudathasadásig menő képmutatásra kényszerítő és ezáltal lélekromboló légkörében nőtt fel. A sok más seb mellett, amelyet az egyházak ebben az időszakban elszenvedtek, ez minden bizonnyal a legsúlyosabb és legtartósabb kár, amely valószínűleg csak hosszú távon gyógyítható. Az okozott kár azért is felmérhetetlen, mert a vallási közömbösség térhódításával egyidejüleg elcsökevényesedett a keresztény spiritualitás.
Röviden érintem azt, hogy Közép- és Kelet-Európa egyes országaiban – és ez minket magyarokat magyar hátterünk szempontjából érint – ezen felül újra felütötte fejét a sovinizmus és a szélsőséges nacionalizmus, amely kirekeszti mindazokat a közösségből, akik nem tartoznak a többségi nemzet testéhez. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy itt nem a természetes nemzeti érzésről és hazafiságról van szó, amely minden nép jogos önbecsüléséből fakad, hanem a nacionalizmus elfajult és szélsőséges formáiról. Miután protestáns magyar gyülekezeteink Nyugat-Európában látják el szolgálatukat, számunkra külön tehertétel, hogy a nyugati tipusú szekularizmus már nem harcol a vallás, a kereszténység ellen, hanem – amire Szabó Ferenc rk. teológus figyelmeztet – a kereszténység utáni, az ateizmus utáni kor szelleme szerint a teljes semlegességre, közönyre rendezkedik be. Az emberközpontú és szubjektivista világnézet tagadja Isten létét. Helyére maga az ember lépett, aki önmagát teljesen szuverénnek tartja.
De ez az emberközpontúság is megtévesztő. Az egyházak amúgy is nehéz helyzetét egész Európában az is súlyosbítja, hogy a házasság és a család intézménye is válságba jutott. Soha nem volt Európában a válások száma oly magas, mint ma. A nagyvárosokban egyre több a megkereszteletlen gyermek. A szülők egyre kevesebb gyermeknek egyre kevesebb időt szentelhetnek. A házasságon kívüli életközösségek egyre terjednek és jogilag lassan a házassággal egyenrangúvá válnak. A kereszténység mai helyzetének e nyugtalanító és talán túlzottnak is látszó, negatív – nagyon vázlatos – mérlege mindenképpen arra figyelmeztet bennünket, hogy valahol utat tévesztettünk. Az ember öntelt és gőgös lett. Valamikor elhomályosult az istenképe és végtelen önelégültségében elfelejtette teremtményi mivoltát. És mégis úgy látszik, hogy ez a korszellem l a s s a n t ú l é l i ö n m a g á t . Sok jel arra mutat, hogy korforduló tanúi vagyunk. A társadalomban sok jelét látjuk annak, hogy az emberek megelégelték a szekularizált világ és az emberközpontú világnézet túlhajtásait. A korszellem nem képes az emeberekben élő bizonytalanságot és félelemérzetet eloszlatni. Egyre erősödik az emberekben az érdeklődés a lelki szükségletek iránt. Egyre többször vetődik föl a kérdés az élet végső értelméről, s a választ sokan a különféle szektáknál, a spiritizmusban vagy más titkos tanításban keresik. Pedig ezeknek az embereknek a keresztény hit mérhetetlen segítséget és vígaszt nyújthat. A hit a maga teljességében az elmélyülés, az Istennel való párberszéd, a felebaráti szeretet áldozatkész gyakorlása. A hit elmélyült közvetítése ma súlyos felelősséggel jár. A jövő kereszténysége nem engedheti meg magának, hogy saját előudvarában megrekedjen. Csak az elmélyült hit ragadhatja meg a mai embert a maga identitási és egzisztenciális szükséghelyzetében. A lelkészek és az egyházi vezetők teológiai és önnevelése, továbbképzése elengedhetetlen, mert nem szabad megengedni, hogy a protestáns egyházi vezetők korunk szellemi szegénylegényei legyenek. A helyes nevelésen múlik majd elsősorban, hogy lesz-e a jövőben kereszténység, keresztény értelmiség és elegendő, magasszintű egyházi hivatás is. A válság felismerhetetlen jelei, a napjaink kereszténységének kimerülését jelző tünetek ellenére, hiszem, hogy a kereszténységnek van jövője. Mert a kereszténység szívét, úgy is mondhatnánk, lényegét, üzenetének mélységdimenzióját – nem valami általános elv fejezi ki, hanem az irgalmas samaritánus példázataként ismert elbeszélés Lk evangéliumában.(10,30-37). Sajnos nincs arra idő, hogy kifejtsem ennek üzenetét, amellyel a kereszténység tulajdonképpen belépett a történelembe. Ehelyett tézisszerűen foglalom össze a szeretet üzenetét. Az egyszerre megdöbbentő és vígasztaló példázat szerint nem a vallás hivatásos képviselői adnak választ a kérdésre, hogy mi végül is a keresztény vallás, jobban mondva, a kereszténység? Felelettel az szolgál, akinek a zsidó vallás hivatalos nézőpontjából vallási ügyekben szemernyi illetékessége nincs: a szamaritánus, aki Izrael népének par excellence ellenfele, aki a szó legszorosabb értelmében „más“. Ő fedezi fel a másik ember tragédiájában a testvériség kötelékét, lelki, sőt testvéri rokonságát azzal az emberrel, aki számára mindaddig idegen volt. Más szóvel: felfedezi alteregóját. Az evangélium igazi tartalma ez: Isten a másik emberben testesül meg, mindenekelőtt a par excellence másikban, Jézus Krisztusban, s azután mindenkiben, akivel kockázatos életünk során találkozunk félúton, Jerikó és Jeruzsálem között. Miként Luther mondotta: absconditus sub contrario. Ugyanazt Bonhoeffer igy fejezte ki: „Nincs Isten embertárs nélkül és embertárs sincs Isten nélkül“.
II.
Az irgalmas szamaritánus példázatába rejtett szeretet-üzenet és tartalom jelöli azt, amit az egyház, mint történelmi jelenség jelent az emberiség életében. Messzire vezetne annak taglalása, mivé tették a történelem formáló erői az e g y egyházat. Őszintén szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a kereszténység szétszakadt ágai, felekezetei is mind az őskeresztény forráshoz való hűségükre hivatkoznak. A Krisztus iránti hűségre hivatkozott a történelem folyamán létrejött valamennyi nagy szakadás.
A történelmi egyház egységét vagy éppen szétesettségét a maga folyamatában kell vizsgálni és az ősegyház helyzetét sem lehet a mindenkor adott társadalmi körülményektől függetlenül szemlélni, mintegy örök struktúrákban rögzíteni. Minden kor egyházának, teológusának, Krisztus-hívőnek a maga és társadalma számára kell újra fogalmaznia hitét, küldetése tartalmát, szolgálata társadalmi struktúráját. Nos, Bloch németországi zsidó filozófus kifejezésével élve, milyen „éber álmaink“ vannak a jövő egyházával kapcsolatban?
Lényeges történelmi változást jelent az egyház életében a tény, hogy a XX. században a többségi népegyház helyzete teljesen megváltozott. Helyébe a kisebbségi vagy szórványegyház lép. A 60-as években Karl Rahner, századunk egyik legmarkánsabb rk. teológusa két alapvető megállapítást tett: a jövő kereszténysége szórványkereszténység lesz; és: a jövő kereszténysége vagy misztikus lesz vagy semmilyen. Nyugat kereszténységét nem csak az ateista ideológiák támadták meg, hanem a szekularizáció folyamata is – ahogy erre már utaltunk – amely feleslegessé tette a szokáskeresztényeket és utat nyitott a hitvalló keresztények számára. Ahol a század problémáival nem merünk szembenézni, ott jön létre a krizis, amely sokakat rezignációba visz. A Krisztusra tekintő hit azonban az egyház küldetéstudatának megújulását jelenti. Az öntudatos Krisztus-hivők karizmatikus szolgálatának sokfélesége fogja a jövő egyházát hordozni és ebben a Krisztus-forrásban a jövő egyházának egységét is megmutatni.
A tekintélyi egyház tipusa helyébe a mi társadalmunkban új tipusú egyházegység lép majd, mert a mai társadalomban, amelyet tömeg-társadalomnak nevezhetünk, az emberek keresik az ember-társat, a felebarátot, a bürokratikus gépezet helyett a személyes közösség megtapasztalását. A kis csoportok kialakulása ma szociális jelenség. Az öntudatos, felnőtt, érett hitéletnek olyan egyházi struktúrákra van szüksége, amelyekben kibontakozhatnak a sokféle karizmák.
III.
Nyugat-európai közös protestáns jövőnk lehetőségei potenciálisan benne vannak a korábban mondottakban. Ugyanakkor gyakorlati, mindennapi lebontásra van szükségünk, tartalmi, szervezeti szempontból. Kívánatos lenne a külföldi, közelebbről a nyugat-európai evangélikus-református szervezeteink olyan értelmű egyesítése, hogy az a létező gyülekezetek és felelős képviselők fóruma legyen. Előttünk álló feladatként jelölném meg az eladdig pangó vagy nem is létező teológiai munka megkezdését a nyugat-európai magyar protestáns szolgálat egésze miatt. Más szóval, ki kellene munkálni teológiai új kontúrjait a külföldi magyar protestáns szórványgondozás egészéről.
Gazdag, közös reformációba ágyazott hagyományunk van. Ezt kell őríznünk, ennek hatalmas az ereje. Mert a lutheri és kálvini háttérbe ágyazott hagyomány nem más, mint a holtak élő hite. De jaj nekünk, ha ez a tradició-keresés tradicionalizmusba fullad, mert az az élők halott hite. Van még valami múzeumi elmék,van még biblia a polcon, valahol porosodik az énekeskönyv, de már nem élnek belőle. A hagyomány, az erős vár, akkor lesz erős közöttünk, ha az evangélium ereje Isten-közelségre és emberközelségre segít.
Az egyház küldetése, elhivatásunk tartalma a kereszténység drága kincsének, az evangéliumnak a hirdetése. Ezt pedig nem helyettesíthetjük semmilyen intellektuális pótcselekvéssel vagy kultúr-protestáns mozgalmi munkával. A témáról Reményik Sándor egyik ismert versében ír:
Elkéstetek, elkéstetek vele
Az Igével, ki élet kenyere,
Ki Evangélium és semmi más,
Nem tudás, művészet, magyarkodás,
Nem kultúra és nem pedagógia,
Nem eszköz többé, hanem cél maga.
Ki szabadelvű emberiség helyett
Istennek állít magas trónhelyet,
Kinek választóvize Jézus vére,
A kárhozatra vagy az üdvösségre,
Ki minden ember-eszményt kevesell,
S az ifjakat magához vonja fel.
(A Nyugateurópai Magyarnyelvű Református Lelkigondozó Szolgálat 1999. október 12-én, a németországi Oberwaizban tartott ülésén elhangzott előadás rövidített és szerkesztett változata.)
