Nt. Lázár J Csaba, néhai müncheni ref. lelkp. úr 2001. január 20. búcsúztató gyászistentiszteletére

Áldás – Békeség, gyásztisztességet tevő kedves Testvérek! 2000. adventi vajúdásának harmadik vasárnapján vettük a hírt, hogy lelkipásztorotok Nt Lázár Csaba elpihent Ura és Megváltója kebelén. Teremtés a kezdet, váltság a vég – mindenségnek nevezzük ami a kettőt összekapcsolja. Ám ma döntés elé álltok akik végső búcsúra gyűltetek ide az Íge hallgatására. Mulandó dolgok helyett meglátjátok-e az állandó és örökkévaló szépséget?
Kétféle ember van a világon. Egyik nagy sereg nem számolt még le a kereszt tanításával, nem rendezte személyes viszonyát a kereszt gazdájával – Krisztussal. Lelki átrendeződés, döntés szükséges olyan sorsvállalásra, amelytől függ minden további életalakulás. A másik ember pedig, amikor a belső lelki revízióit megejti, soha sem ingadozik. Megboldogult Lázár J Csaba nagytiszteletű úr is döntött. Életének legnagyobb erőfeszítése lehetett, amikor egy bizonytalan világban a lelkipásztori hivatást választotta. Döntött a szeretet és a szolgálat mellett, a szentség mellett. A pályaválasztásával - mintegy hőstettel, roppant következmények jártak. Felvillantva gyűszűnnyivé zsugoritott mozgalmas élete mérföldköveit, Isten méltó hitestársat adott melléje, azután gyermekkel megáldotta. Néktek pedig lelkipásztort rendelt a létbiztonság áldásával, aki élőszóban és az éter hullámain fáradhatatlanul hirdette az evangéliumot sokfele szórt nemzetünknek, de elsősorban Bajorországba telepedett fiainknak és leányainknak. Végezte az ”igaz” istentiszteletet: látogatta az árvákat és özvegyeket. Gyülekezeti újságot szerkesztett. Egybegyűjtötte és kiadta hűséges hitvesével együtt az írott Ígét. Azután a megpróbáltatások tüzében derült ki, hogy életének szépsége a kereszt nagy tényére utal. Tudatosan - a jóbi bizonyságtétellel - viselte keresztvállalását. A számára kiosztott – mintegy mártíromságot jelentő - töviskorona mellé, imádságai tisztaságában kikönyörögte Urától a megpróbáltatások elviselésére oly szükséges erőt szerettei számára, önmagának pedig a legelszántabb hősiességet a kín elviselésére. Lázár J Csaba lelkipásztor hű sáfára volt református Anyaszentegyházunknak, állhatatos volt a hitben és kegyelemből szolgált mindannyiónk javára. Robusztus egyénisége, harsány szava, fellobbanó vérmérséklete és szinte gyermeki bűnbocsánata, öntudatos biztonsága és kedves bölcsessége, kedélye a teremtő Isten kegyelmi műve. De az is, hogy Isten megalázta és felmagasztalta, megítélte és irgalmába fogadta, összetörte és ujjászülte, megpróbálta és vigasztalta, a halál félelmével és kínjaival rettegtette s korbácsolta, de ugyanakkor Krisztusával megerősítette és a lelkét gyógyította. A gyász első perceiben is bizonyosak voltunk, hogy a teremtett mindenség örök karácsonya felé haladunk. Amikor Szolgatársunk a testi szenvedés rabságából és rombolásából immár Mesteréhez hazatért, átment az örökkévalóság megújulásba.
Nt. Lázár J Csaba életének bizonysága, hogy - bár megrostál az Úr, de nem veszít el - kitörölhetetlen emlékként vésődött a Kárpátmedencén túli európai szértszórtságban élők szivének hústábláira! Az Ígéret most is hangzik a mi baljós és változó világunkban! Áldott legyen az Úr, hogy megboldogult Szolgatársunk erről tanított, tűnő rövid időre velünk lehetett. Lehet, hogy még nem tudjátok, de Lázár J Csaba magvetésének újabb kezdete átsugárzik nyugtalan szivünk fájdalmán. A Lélek zsengéjéből vett magvetése csodálatosan dolgozik. Isten eme legnagyobb műve – didalaének harsonása, az élet árnyékán túl határozott, de biztos haladást jelent a Mindenség Ura felé. Hisszük, hogy egykor mindannyian megérkezünk és a boldog szemtől-szembelátás világában ismét találkozunk. Addig pedig, szolgatársai az Úrban, szerettei, hívőtársai és magyar testvérei, lelkünk mélyén megzendülő hárfákkal énekeljük:

 

“Óh, ha kivetkezünk e testből idővel,
Állunk széked előtt koronázott fővel,
Több lesz énekünkbe az erő és méltóság,
Magasztalván Téged, óh felséges valóság!” Ámen.