Beszélgetés Tóbiás Attilával, a prágai magyar református gyülekezet korábbi lelkészével (1997-2007)

Teljes anyag: PDF

2 év telt el legutóbbi, Veled készített riport óta. Mi újság veletek? Mi történt azóta?

Lehet hogy három éve is van már annak, de ez lényegtelen, az azonban biztos, hogy sok minden történt az alatt az idő alatt. Bizonyára minden olva só előtt ismert tény, hogy miután 2007 őszén, kerek 10 éves prágai szolgálat után, Bostonban próbáltam gyülekezetet szervezni, s 2008 tavaszán, a bostoni szolgálathoz jött egy másik New Jersey-i angol-magyar gyülekezet, ami nagy kihívás volt számomra az angol nyelv miatt. Majd 2009 júniusában jött a felkérés a Wallingford-i, szintén kétnyelvű gyülekezettől, hogy elvállalnám-e a gyülekezetben a lelkészi szolgálatot. S mivel a gyülekezet anyagi kerete nem engedte meg, hogy teljes állásban alkalmazzanak, így más munkahely után kellett néznem, azt találtam meg a Yale Egyetem egyik laboratóriumában, ahol jelenleg egér- és majomagy kísérleteket végzünk. Közben folyik a munka, a szolgálat Bostonban, igaz a távolság és egyéb okok miatt csak havi egy alkalommal.

Miben más az ottani gyülekezet? Vannak-e érdekes sajátosságai?

„Ahány ház, annyi szokás” – mondják és talán így is van ez rendjén. Soha sem voltam híve az egyformaságnak, a virágcsokor is úgy szép, ha sokszínűek a virágok. Szóval, részletezhetném, hogy mennyiben mások, és mennyiben hasonlóak az itteni gyülekezetek. Nem volna sok értelme, mert már maguk a helybéli gyülekezetek sem egyformák. Talán csak annyiban, hogy nem volt 89-es fellángolás a változások után, mert errefele korábban sem volt tilos a templomba járás, a vallás gyakorlása. Az újabb és újabb lelkesedést korábban az emigráns hullámok, manapság talán egy-egy fiatal lelkész segít(het)i elő.

Mégis az egyik nagy különbség az „otthoni” és az „itthoni” gyülekezetek között talán az (és most nem feltétlen a magyar ajkú gyülekezetekről beszélek), hogy a gyülekezeti tagok tényleg a saját nagy családjuknak tekintik a gyülekezetet, ennek megfelelően állnak hozzá úgy lelkiekben, mint anyagiakban. Döntő többségükben íratlan szabály a tized fizetése, ezért is lehet az, hogy szinte minden utcában van egy élő, működő gyülekezet saját templommal, ingatlanokkal. Sajnos a magyar gyülekezeti tagok többsége hozta magával otthonról a szokásokat és ezzel együtt a gyülekezethez való hozzáállást is, ami gyakran inkább hátrány, mint előny. Ráadásul olyan ez a hozzáállás, amely több generáción keresztül is megmarad...

Hány lelket számlál(nak) az ottani gyülekezet / gyülekezeteid? Úgy tudom több gyülekezetben is szolgálsz...

A kérdést értem, mégis az újrafogalmazásával kezdeném a választ. Egyre inkább bántja a fülemet, ha azt hallom, hogy az „én gyülekezetemben...” Mert a gyülekezet nem az enyém, még akkor sem, ha több lelkésztársammal ellentétben nekem megadatott az, hogy bizonyos gyülekezetek első lelkésze lehettem, lehetek. A gyülekezet az Úr Istené, mi csak megpróbáljuk elvégezni azt a munkát, ami ránk bízatott. De vissza a kérdésre. A bostoni gyülekezet létszáma nagyon változó. 25 és 50 között mozog, de előfordult már az is, hogy 120-nál is többen voltunk az istentiszteleten. A wallingfordi gyülekezet pedig összevetve 60-80 lelket számlál, természetesen itt is vannak extrém lélekszámváltozások, esküvő, temetés, vagy más ünnepi istentisztelet alkalmával.

Milyen összetételű(ek)? Van-e Ifi? Énekkar? Vasárnapi iskola?

Boston teljesen magyar, életkor szerint pici gyerektől idős emberekig egyaránt részt vesznek az istentiszteleteken. A wallingfordi angol ill. magyar nyelvű. Az átlagéletkort tekintve az angol kiöregedő, a magyar viszont megújuló, betudható ez annak is, hogy tavaly elindult az iskola, de annak is, hogy szinte minden gyülekezetben a lelkész korával megegyező korosztályú gyülekezeti tagok száma a legnagyobb. Ez annak idején Prágában is így volt. Nem kell hangsúlyoznom, hogy van ennek előnye, de hátránya is. Énekkarunk nincs, sem olyan IFI, mint amilyen Prágában volt. De remélhetőleg hamarosan ebben is változások lesznek, nagyon bízom benne. Az iskola viszont jól működik, diákjai óvodás kortól tizennégy éves korig vannak.

Felmerültek-e nehézségek a gyülekezet(ek)ben? Ha igen, milyen jellegűek voltak? Sikerült megoldani?

Ahol emberek vannak és dolgoznak ott nehézségek is vannak. Bostonban általában anyagi gondokkal küzdünk, mivel egy-egy alkalommal a templom bérleti költsége 250 dollár, ami itt sem kevés pénz, de hát ahogyan mondani szokták „Welcome to America”. Bizony gyakran előfordul, hogy lelkészi honorárium helyett inkább én nyúlok a pénztárcámba, hogy a bérleti költséget rendezni tudjuk.

Wallingfordon saját templomunk van immár 108 éve, így ilyen gondok nincsenek, már „csak” fenn kell tartani az épületet. De hála Istennek jól kihasználjuk, hiszen itt működik az iskola, itt nyitja meg ajtaját hamarosan a magyar könyvtár, s gyakran itt van részünk finom közös ebédekben. De hiszem, hogy az Úr Isten, ha tesz is terheket a hátunkra, mindig ad hozzá erőt és bölcsességet, hogy megbirkózzunk azokkal.

Milyen tapasztalataid vannak a magyar kisebbséggel ill. diaszpórával?

Mint már korábban említettem, nem tudok fekete-fehér véleményt mondani, mert mi magyarok is sokfélék vagyunk. Az gyülekezeten és az iskolán keresztül is szembesülök a helyzettel. Van, akinek szívügye a magyarság, a kultúra, a hagyományok, a vallás megtartása. Van, akinek a magyarság megtartásához nem szükséges a vallás, s persze ez fordítva is igaz. És vannak, akik olyan gyorsan akarnak asszimilálódni, hogy maguk sem tudják, hogy most akkor ők hová is tartoznak. Aztán az sem mellékes, hogy mindegyik emigrációs hullám úgy gondolja, hogy ők a tudói mindennek, a többi az másodlagos, ezt sem könnyű megoldani .... emberek vagyunk.

Mennyire tartják fontosnak az ott élő magyar szülők, hogy gyermekeik magyarul beszéljenek / imádkozzanak?

Az előző kérdésre már részben választ adtam erre is. Csak azt tudom mondani, hogy akik fontosnak tartják, azok ott vannak alkalomról alkalomra a magyar házakban, a magyar templomokban és magyar iskolákban.

A gyerekeken pedig meglátszik melyik az a szülő, aki talán csak illemből hozza a gyerekét magyar iskolába, akár 100 kilométeres távolságból is. S melyik az, aki komolyan is gondolja, s ezért otthon is sokat foglalkozik gyermeke hitben, magyarságban történő nevelésével. Ez fontos, nagyon is fontos, mert a gyülekezet, vagy az iskola magában nem elég. kell elengedhetetlenül a családi háttér.

Ha jól tudom két nyelvű IT-eket tartasz angol/magyar. Mennyiben érzel különbséget a két „prédikáció“ között? ill. hogyan éled meg a kettőt?

Igen, mindkét nyelven hirdetem az Úr igéjét. S gyakran előfordul az is, hogy nem csak külön-külön, hanem összevont kétnyelvű istentiszteleteket is tartok. Ez az egyik legnehezebb. Korábban nagy erőfeszítésembe és sok-sok időbe tellett, míg felkészültem egy-egy angol szolgálatra, nem tagadhatom, ma már inkább az a kihívás ha egy alkalommal mindkét nyelven kell szólnom, ráadásul úgy, hogy a hirdetett igének angolul is, de magyarul is, sőt együtt is értelme legyen azok számára, kik vagy csak az egyik, vagy mindkét nyelvet értik.

Korábbi riportban említettem, hogy otthon gyakran liberálisabb nézeteket vallottam, itt viszont inkább konzervatívabbnak érzem magam. Ez a prédikációkra is érvényes. A véleményem erősen szubjektív – úgy érzem – talán mert ezt magammal hoztam, hogy a magyar igehirdetés elvontabb, kevésbé életszerű, mint az angol. Az angol stílusából kifolyólag megengedi, hogy annak akár humoros részei is legyenek a magyarral ellentétben. A magyar kötöttebb, csúnyán fogalmazva „földhöz ragadtabb”, míg az angol inkább szárnyaló. Az angol modernebb, mondhatnám inkább aktuális, mai, mint a magyar. Bár hangsúlyozom, mindez nagyon szubjektív. S hogy ne nekem legyen ebben igazam, ezért igyekszek magam is ellene tenni (ezekből szívesen küldök a gyülekezetnek egy csokorral). S hogy végül is melyik a jó, azt az Úr Isten tudja igazán.

Összehasonlítva a két országot, ha egy harmadik országban kellene élned, mi hiányzana Csehországból és mi Amerikából?

Azért örülök, hogy nem szerepel a kérdésben Magyarország (szomorú, de igaz). Az az igazság, hogy ezen nem gondolkodtam eddig, Mert Prágából, s így Csehországból eljöttem ugyan, s az amerikai élet pedig még tart. Az ember általában utólag jön rá dolgokra, ezért inkább csak Csehországról nyilatkozhatok. Ha ezt a kérdést mondjuk három évvel ezelőtt teszi fel valaki, akkor hosszú lajstromnyi lett volna a válaszom. Ha két évvel ezelőtt, akkor már rövidebb, tavaly pedig már csak pár dolog, az ami hiányozott volna, s ma ...? Ha voltak is dolgok, amelyek hiányoztak, mára már nem sok maradt. Ez most kiábrándítóan hangzik, s talán nem is teljesen igaz. Az viszont igen, hogy egyre kevesebb az, ami hiányzik. Talán csak pár ember, gyülekezeti tag, barát. Az emlékek megmaradnak, sőt meg is szépülnek. S hogy Amerikából mi hiányozna? Hát, mai szemmel hosszan sorolhatnám, de évek múlva kitudja ... Talán ugyan úgy csak pár barát. Az ember alkalmazkodik. Az élet és a körülmények folyton változnak. Ha valahol elvégeztük a ránk bízott feladatot, akkor tovább kell állni, ez ilyen egyszerű, bár gyakran zokon esik.

Mit üzensz a gyülekezetnek / az Üzenet olvasóinak?

Ha mondhatok valami örök érvényűt, a prágai gyülekezet számára most mégis aktuálisat: Keresztyén emberként próbálunk élni és másokhoz viszonyulni – azt hisszük, amit mi tudunk, ahogyan mi élünk, az az igazán Istennek tetsző. Rosszabb, ha ezt másokra is igyekszünk ráerőltetni. De mi van akkor, ha nincs igazunk, sőt, ha annak a másiknak van igaza?! A végén úgy is csak egy igazság marad, az pedig az Isten igazsága. Pilinszky János írja Végkifejlet című rövid versében: „Magam talán középre állok” – a közép az Úr Isten, s nekünk Hozzá kell igyekeznünk, de ebben a „talán”-ban benne van az, hogy meglehet, most nem ott vagyunk, de oda igyekszünk. Ez az, amit az Úr elvár tőlünk. Vagyis, amit üzenni szeretnék az csupán egyetlen egy szó: ALÁZAT.

(A riportot Leczo Annamária állította össze, Megjelent a Prágai Magyar Református Gyülekezet ÜZENET c. kiadványában 2012-02-12)