Elvi és bölcsészeti alapgondolatok a protestantizmusról
Komoly haladást érhetünk el, ha elöljáróban tisztázzuk, hogy protestáns egyház nincs, hanem van ú.n. történelmi - református, evangélikus, methodista, baptista, unitárius stb. - egyház. Mégis beszélhetünk protestantizmusról, amely bizonyos egyházaknak és határozott szellemtörténeti irány-zatoknak a szintézise úgy, amint ezek egymással összefüggve, de elkülönülnek a keresztyénség más nagy csoportjaival– a római katolicizmussal és a görögkeleti orthodoxiával – szemben. Kevésbbé élesen, de elvileg pontosan megkülönböztethetö módon különül el azzal a csoporttal is, amelyet általánosságban szektáknak szoktunk nevezni (Adventisák, A Szeretet Családja, Üdvhadsereg, Hare Krisna, Hit Gyülekezete, Isten Egyháza, Jehova Tanúi, Késői Eső Gyülekezet, Őskeresztyén Apostoli Egyház, Sátánizmus, Vámpírizmus, Woodo, stb). A keresztyénség életét az mentette meg, hogy 1500 esztendö multán életereje a reformációban újra kirügyezett: ez volt a protestantizmus.
Tehát protestantizmusról mindnyájan beszélhetünk anélkül, hogy az egyes történelmi evangéliumi egyházak álláspontját összekevernénk, mint ahogy a keresztyénségröl is beszélhetünk hitetlenséggel, pogánysággal, zsidó vallással szemben, anélkül, hogy a benne rejlö egyes egyházak külön létét vagy jogosultságát tagadnánk. Anélkül, hogy a lényeget összemosnánk, ez egyszerü logikai müvelet: a meghatározást nem visszük el a végsö pontig, ha-nem szükség szerint megállunk középen, annál a fajnál vagy nemnél, amit különválasztani akarunk.
A bölcsészek egyik legföbb gondja hogy a lényeg gondolata - a dolgok sui generis, páratlan mindenségét és változhatatlan egyéni vonásait meghatározza. Mindegy, hogy ezt egy kivülálló ideában, egy alakitó célgondolatban, világot betöltö substanciaban vagy pedig a dolog intelligibilis alkatában találták meg. Reánk az tartozik, bogy minden létezö a lényegért van és amikor azt elveszti, meghal. A természet világában óriási eröfeszités történik, hogy a lényeg megmaradjon. Amikor lényeges vonásukat ezek a létezök elveszitik, bekovetkezik a halál.
Ez a törvény megtalálható a szellemi világban is. Minden szellemi mozgalomnak megvan a maga lényeges vonása, amiért született, s amelynek megtartása az életprogrammját teszi. Ha elvesziti ezt a vonását, rnegszünik élni. A szellemi irányzatok lényegét sokkal nehezebb megvédeni, mert termeszetüknél fogva könnyebben keverednek és alakulnak. Az élö eszméket a synkretizmus azokta megölni. A legerösebb szellemi irányzatot, a keresztyénséget is az fenyegette, hogy elkeveredett egyfelöl a pogánysággal, másfelöl a zsidó törvényvallással és a római impérium gondolatával. Igy lett uj pogánysággá vagy rituális törvényvallássá.

A protestantizmus veszedelmei
A protestantizmust kétféle veszedelem fenyegeti. Egyfelöl az elkatolizálódás, másfelöl az elradikalizálódás.
A Magyar történelem folyamán valós gond volt a kivülröl fellépö ellenreformáció. Ma inkább idönként felötlő helyi ágaskodás. De támadhat belülröl is: kultuszban, közjogi aspirációkban, püspöki hatalom monarchikus kiképződésében. Az egyházak egyoldalú institucionális jellegében szokott ez a gond észrevétlenül fellépni és leginkább azokat az evangéliumi egyházakat fenyegeti, amelyek az állammal - a hagyományok fenntartása mellett - tulságosan összeszövödnek.
A radikalizmus támadhat kivülröl. Megindult egykor a humanizmussal, folytatódott az enciklopédistákkal, hatalomra jutott a szocialista forradalmakkal és elemi erővel tombolt a marxista kommunista agressziv antikrisztiánizmusban. De a radikalizmus támadhat belülröl is, különösen Nyugaton, ahol a külsö támadás nem jelent veszedelmet. Egyházi vezetök, hittudományok müvelői szivesen kacérkodnak a népszerüséget biztositó és emberi hiúságnak hizelkedő radikalizmussal. Legfőbb törekvésük, hogy a külső (politikai?) hatalom előtt alibit igazoljanak: minden áron be akarják bizonyitani, hogy ők a jó emberek. Többségük elismeri, hogy roppant keveset hisznek, nem is annyira klerikálisok, sőt az egyházban a hitvallást sem ismerik el és teológiájuk felolvad valami általános humanizmusban ill. történetbölcseletben. Ezek lényege az elferdített, valós vagy csinált eszmék felnagyításával az uralom, a függőség, befolyásolás, kizsákmányolás, zsarolás és a hatalom megszerzése. Ennél tovább azok a szekták mennek el, amelyek keresö lelkü fiatalokat igen gyakran agymosással tartanak karmaik közt.

Mi a protestantizmus lényege?
A felsorolt veszélyekkel szemben a protestantizmus nagy védekezö harca egyetlen egy gondolat körül alakul ki: meg kell tartania önmaga lényegét. A protestantizmus lényege pedig az evangélium vagyis: a bünbe merült emberiségnek, a Jézus Krisztusban való megváltásáról és a Szent Lélek által való újjászületéséröl szóló boldog és óriás világprogramm. Ezt a programmot olyan történelmi módszerrel szolgálja, amely a protestantizmust a szellemiség, a szabadság és a bensöség vallásává teszi; intézmény és hagyomány helyett az Ige szuverenitása alá helyezi és az Igét, mint a teljes isteni kijelentést és teremtő üdvakaratot, a Szentirásból meriti. Mindezekkel a protestantizmus egyéneket, egyházakat, társadalmakat és nemzeteket, a Jézussal való misztikus únióba kíván beleszervezni és a Szent Lélek közvetlen nevelő hatása alá helyezni.
A protestantizmusnak, vagyis minden olyan evangéliumi egyháznak, amelyek az emlitett egyetemes protestáns determinánsokat uralkodó vonásképpen magukban hordozzák, legföbb kérdésük és legnagyobb gondjuk az, miképpen maradjanak meg az evangélum egyházainak és miképpen éljenek a Jézus Krisztus közvetlen királysága alatt. Minél erösebben vallják és élik ezt a programmot, annál gyözelmesebben állhatnak meg a protestantizmus minden fenyegetö veszedelmével szemben.

Az ökumenizmusról
A protestantizmus legföbb védelme a külsö és belsö támadásokkal szemben nem a politika, nem a közjog, sem a rend és szervezet, hanem az evangélium, a szivben királlyá tett Krisztus. Mert a hivő protestantizmussal szemben az ellenfél nemcsak tehetetlen, hanem a próba áldását hozza. Hiszen minden támadás erejét növeli és a végsö győzelmét biztositja. Világtörvényt fejez ki a Római Levél 8. része 28. versében: “…akik Istent szeretik, minden javukra van”. Minden igaz hit akkor volt legerösebb, amikor legkeményebben üldozték. Csak az Evangélium és a Szentirás mentheti meg a protestantizmust a krypto-egyetemességtöl! Minden ökumenikus törekvés egyébként relativizmust és megalkuvást, végeredményben közömösséget hozna. A mimikri – evolúciós törvénye szerint az erösebbnek dobna oda prédájául, ha nem él bennünk az uralkodó gondolat: egy nagy örökség hordozói vagyunk és csak addig mehetünk el a kiegyenlitödésnek útján, amig el nem áruljuk lényegünk legértékesebb vonását, amelyért születtünk s amelyért élnünk kell.

A protestáns szabadság az élő Isten minél teljesebb szolgálata
Krisztus fölötte áll a történelemnek, az időnek - mert az idő változik. Ő pedig tegnap és ma és mindörökké ugyanaz (Zsid. 13, 8). Nem szolgája és nem ellensége, hanem ura a történelemnek. Krisztus tanít meg arra, hogy meglássuk a változóban az állandót, azaz a lényeget. Ez helyes viszonyba helyez a világgal, hogy meglásssuk a kérdések igazi jelentöségét és vonatkozásait, Megadja a helyes mértéket, mind a kérdések, mint a feladatok mérlegelésére. A kivülröl támadó radikalizmussal szemben sincs más védelem, mint minél teljesebb és minél élöbb evangeliumi hit. Az egykori Szovjet birodalom területén a tiszta evangéliumi vallásoknak új, nagy aratása van. Igaz, a szektáknak is. De a hit missziói ereje felmérhetetlen és a világnézetek harca végeredményben missziói gondolatok párviadala, amelyben az gyöz, akinek hite magasabb, mélyebb és erösebb. Ugyanez a hit véd meg minden radikalizmustól, amely a protestantizmus - vagy az evangéliumi egyházak keretén belül jelentkezik. Ez a hit tanit meg a lelki élet nagy törvényére: a protestáns szabadság az élö Isten minél teljesebb szolgálata.
A szabadság negativ és romboló gondolat mindaddig, mig szabadosságot jelent. Nem élünk-e vissza a protestantizmus szabadságával, amikor a vallás örve alatt egyenetlenség terjed? Amikor maga Isten hivott el sáfárul, nem bününk-e, ha tanácskozásainkon nincs egyetértés? Nem bűn-e és a halhatatlan lélek elleni kegyetlen lelki zsarnokság a közösségi szellem felbontása? Nem büne-e az egyháznak, hogy a dolgok idejutottak?
Válaszolnunk kell arra a kérdésre, miért és mitöl akarunk szabadok lenni? Mondjuk el, hogy szabadok akarunk lenni az emberi tekintélytöl, hogy Isten tekintélyének szolgáljunk és szabadok akarunk lenni az egész világtól, bűntöl, élettől és haláltól, hogy magunkat az élő és szuverén Isten szerszámaivá szenteljük.
Tegyük életünk nagy jelmondatává, a mindig zengő régi napiparancsot: tartsd meg, ami Nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat (Jelenések Könyve 3, 11).
Krisztus megtanit arra, hogy ellenségeink ereje a saját gyengeségünk. Ne féljünk hát a változásoktól. Református hitünk elbírja a gondokat, mert tudjuk, hogy mindezekben Isten világteremtő munkájának alapeszméi vannak kifejezve. Sem az emberi szellemi élet sem a lélek termékenysége, sem az Ige gazdagsága nem fogyatkozott meg. A vallás és az egyház még nagyon távol van attól, aminek Isten szánta és a Krisztus szeretné látni.

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette, azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandáság rabságából az Isten fiai dicsöséges szabadságára“ (Rom. 8: 18-21).

Végül a Krisztusban élö ember igéret, zálog és bizonyság arra, hogy egyszer minden célhoz ér. Igy a protestantizmus megosztottságában örlődő keresztyénség is. Nem a mi dolgunk megmondani az órát: Isten dolgozik, nem határidöre, hanem az örökkévalóságra. Igy lesz a válságnak tünö gond megoldása a váltság.

2001 Karácsonyán