NyEMRLSz Felsőőr 2006-07-07

Számvetés jövőnkről, összefogásról, megbékélésről
Dr Békássy N Albert világi elnök

Eljött az ideje, hogy rendezzük végre közös dolgainkat. Szeretném, ha együtt elgondolkoznánk azon,
hogy miként is járja végig református népünk a történelem iskoláját? Hányszor vizsgázik és mit tanul,
vagy tanulhat ezekből a vizsgákból? Igen, tudom, hogy a 2004. december 5-i vizsgán nem az egész
népem vizsgázott jelesre, de nem egy elrontott dolgozaton múlik az érettségi, és fontos, hogy ne
felejtsük: vizsgázott ez a nép máskor is, másként is.
Ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyar reformátusság, ma már nem csak önmagunkkal
kell megküzdenünk, hanem az kell, hogy felhagyjunk az önrombolással, testvérharccal és a
tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használhattuk.
Ma is derülátó vagyok, mert tudom hogy felebarátaim vére nem válhatott vízzé! Tudom, hogy
gyógyítható az a lelki rombolás, ami a Kárpátmedencében – földrajzi hazámban végbement. Tudom,
hiába próbálták meg fiainkból és unokáinkból kiölni Istent és a közösségi tudatot, önbecsülést és
hazaszeretetet, apáink vére nem válhatott vízzé.
Egyelőre még a médiában is kísért a manipuláló propaganda, a „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal,
hazudtunk minden hullámhosszon” szelleme. Egyszóval, egyelőre még nem zártuk le a múltat, nem
volt igazi rendszerváltás. De ennek ellenére derülátó vagyok, mert tudom, hogy ami késik, az nem
múlik, hogy az „oszd meg és uralkodj” taktikájával kormányozni csak ideig-óráig lehet, mert idővel
átlát azon a magyar ember. Tudom azt is, hogy Róma sem három nap alatt épült és hogy Amerika
sem követte mindig Kennedy elnök bölcs tanácsát, azt, hogy: „Ne azt kérdezd, hogy mit kaphatsz
nemzetedtől, azt kérdezd, hogy mit adhatsz a hazádnak!”
Hiszem, hogy - amint hitvalló őseink a Heidelbergi Kátéban fogalmaztak - az Úristen bölcs eleve
elrendeléséből nem a kúsza véletlen diktálja sorsunkat, hanem a kegyelems Atya irányítja a
történelmünket, ami – ha pillanatnyilag nem is értek, ”de minden a javamat szolgálja”. A magyar
reformátusság is képes lesz lezárni a múltat, képes lesz rendezni és begyógyítani a kommunista múlt
okozta lelki sebeit, elvégre apáink ennél sokkal többre is képesek voltak.
Hizem, hogy az egész magyar nép felgyógyul a kommunizmus lelki fertőzéséből, lezárja a múltat,
felszámolja az egymásra mutogató testvérharcot, a nemzeti összefogást megbénító pártoskodást.
Akkor történik majd a valódi rendszerváltás, amikor kiderül, hogy minden pártban meghúzódtak
néhai besúgók és pufajkások, akkor megérti majd a társadalom azt is, hogy valaki nem attól lesz
hazaáruló, mert konzervatív, vagy szabadelvű, hanem attól, hogy szemét ember. És ezeket az Úr
azért rendelte közzénk, hogy mi épüljünk. Amikor ez megtörténik, akkor majd a politika is
visszanyeri a maga természetes szerepkörét, akkor nem kellenek majd a kódszavak, akkor a liberális
szó megint a kossuthi és deáki szabadelvűséget jelentheti és a szocialista szó is emlékeztethet Kéthly
Anna 1956-os nemes és hazaszerető munkáspártjára. Amikor pedig mindez megtörténik, akkor a
magyar nép, - melynek fiai képesek voltak megismertetni az emberiséget az atomerővel és a
számítógéppel -, képesek lesznek arra is, hogy összefogjanak, s törődjenek saját nemzetük jövőjével.
Tudom, hogy a mai magyar társadalom képes erre, elvégre apáink ennél sokkal többre is képesek
voltak. Hát persze hogy képes!
Viszont nem csak a kommunizmus, de a fasizmus is hagyott begyógyulatlan lelki sebeket, olyanokat
melyek begyógyításához a zsidó és keresztyén ill. keresztény és keresztyén magyarok őszinte
megbékélése szükséges. Hiszem, hogy ez is lehetséges. Hiszem, hogy képesek vagyunk felhagyni az
egymásra mutogatással, képesek vagyunk a másik szemével is látni, a másik szívével is érezni,
egyszóval képesek vagyunk elfogadni azt is, hogy bűnösek a nácik és kollaboránsaik, de azt is, hogy
ezen egyének bűneiért sem unokáik sem népük nem felelősek, ezekért a bűnös egyének felelnek.
A kommunizmus által hátrahagyott lelki sebek begyógyításához is szükséges, hogy mindannyian
elfogadjunk néhány magától értetődő igazságot. Ilyen igazság az is, hogy az egészséges lelkű,
önbecsülő ember nem cserélgeti, hanem gyűjti az igazlelkűséget. Az egészséges lelkű ember azért
nem cserélgeti lojalitását, mert ragaszkodik apái hagyományaihoz, hűséges kulturális vagy a mi
esetünkben vallási gyökereihez.
A másik ilyen igazság az, hogy az igazlelkűség a szeretetnek egy megnyilvánulási formája, tehát
nem olyasmi, ami véges és ezért elfogyhat. Attól hogy lojalitásból vagy szeretetből sokat adunk
valakinek, attól még nem jut kevesebb abból valaki másnak! Nem, a szeretetünkből ugyanúgy juthat
száz százalék az édesanyánknak is és feleségünknek is! És ugyanúgy lehetünk száz százalékos
magyar protestánsok is és száz százalékban reformátusok is, mert az csak annyit jelent, hogy nem
csak a protestantizmus, de őseinek kultúrájára is büszkék vagyunk, mindkettőhöz ragaszkodunk és
így egyszerűen csak értékesebb (kétszáz százalékos) emberek vagyunk.
Ha a fenti alapelveket képesek vagyunk őszintén elfogadni, akkor megindul majd a sebek
gyógyulása. Hogy gyorsítsuk a sebek gyógyulását, ahhoz szükséges, hogy észrevegyük és
hangsúlyozzuk egymásban a jót! Ennek legjobb útja, ha kevesebbet beszélünk a mult felelőseiről és
hitvalló őseinket sem emlegetve, de naponta imádkozzunk “miképpen mi is megbocsátunk az
ellenünk vétkezőknek”.
Derülátóan nézek a jövőbe, elvégre ma szabad az ország. Ma csak önmagunkkal kell megküzdenünk
ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság. Ehhez pedig csak az kell, hogy felhagyjunk az
önrombolással, testvérharccal és a tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használtuk: Közép-
Európa vezetésére.
Tudom sokaknak túlzott optimizmusnak tűnhet az, amit mondtam. Tudom, nem vitatom, hogy az
elmúlt 15 évet nem használtuk ki úgy, ahogyan azt ki kellett volna használni. Tudom, hogy
miközben sokak a mienkénél nyitottabb társadalommá váltak, addig Magyarország csak az egy főre
eső nemzeti tartozás területén „vezet” és közben még abban is nehezen jut egyességre, hogy
honfitársainknak tekintse-e az elszakított területeken élő testvéreinket.
Mégis azt hiszem, hogy nekünk, a derülátóknak van igazunk. Azt hiszem, hogy a magyar történelem
távlatából, ez az elmúlt 15 év csak egy jelentéktelen kis zökkenő a magyarság életútján. Mi ez a 15
év a Mohi Pusztai vereséghez? Mohácshoz vagy 1848-hoz? A magyarság hatalmas életerejét mi sem
bizonyítja jobban, mint az, hogy nem csak kiheverte a tatárt, törököt, osztrákot, de Mohi Pusztát IV
Béla követte és 1848-at pedig Deák Ferenc. A II. Világháború kataklizmájában egy Ravasz László
látnoki megbizásából létrejött Nyugateurópai szolgálat! Nem csak hiszem, de vallom is, hogy amikor
tudatunk megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor beforrottak a kommunizmus és
fasizmus ejtette lelki sebeink, tehát amikor megbékélt önmagával és újra egységbe forrott a
magyarság, akkor majd mi is megismételjük a IV Bélák, Deák Ferencek és Ravasz Lászlók példáját
és újra nagyot alkotunk. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, hogy unokáink
jövője rajtunk múlik és hogy most tényleg miénk ez a határok nélküli de az egész világra kiterjedő
szellemi egységben létező Magyarország!
Ezért kell Szolgálatunknak odafigyelnie hogy miről van szó az Egyetems Zsinaton, a Magyar
Reformátusok Világszövetségében és a saját Nyugateurópai Területi Részünkön. És persze ezért kell
a Magyar Reformátusok V. Világtalálkozóján részt vennünk és a nemzet vezetésére megtalálnunk a
21. század Deák Ferencét ill. Ravasz Lászlóját!
Többször felmerült bennem a kérdés: miért vállalom ezt a feladatot? Nem azért mert valaki követeli
tölem, hanem azért, mert úgy érzem, hogy kötelességem és tudom, vagy legalábbis remélem, hogy
így hozzájárulok a magyarság megtartásához, mert jó nekem magyarnak lenni! Mert úgy érzem,
hogy ezt kell csinálni... mert büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok!

"Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s feljutunk mi,
Fel a fényes csillagokba!"
(Kányádi Sándor)