Jézus az Interneten – új lehetőségek és veszélyek
Egyház az információs társadalomban Bogdányi Gábor (Beregszászon 1998. szept. 7.)

Az általam elképzelt gondolatmenet erre a bevezető kiselőadásra a következő: először szeretném pontosítani, mit jelent az információs társadalom? Mindannyiunknak van valamilyen elképzelése erről a sokat emlegetett jelenségről, ezért nem árt körüljárni a mai formáját és a jelekből kialakítani egy technikai jövőképét – amolyan közös gondolati alapként. Ha ezt tisztába tettük, akkor elgondolkozhatunk rajta, milyen is lesz ez, mint társadalom? Hogyan hat a közösségekre, a mindennapi kultúrára általában, hogyan formálja át tömegesen az emberek életét? Itt már pontosabban láthatjuk azt a közeget, amiben a jövő egyháza él. És akkor azt is képesek leszünk elemezni, milyen lesz az információs társadalom egyháza, mik a lehetőségeink és mik a fenyegető veszélyek?

Húsz évvel ezelőtt a számítógép a kiváltságosok munkaeszköze volt. Óriási géptermekben emberek seregei dolgoztak egy-egy masina működtetésén. Éppen közeledtünk a klasszikus korszak végéhez. Ebben a klasszikus korszakban a számítógépeket valóban kizárólag számításokra használták. Az első számítógépes alkalmazások közé a rakéták röppályaszámításai tartoztak a második világháborúban. Csupa bonyolult, kizárólag a matematikusok, fizikusok és egyéb elvont elmék számára izgalmas kérdések voltak ezek, melyeket a villogó óriásmasinák megoldottak. Hétköznapi ember számára misztikus homály borította ezeket a gépeket – ez a misztikum egyébként sajnos máig megvan, a hétköznapi használat egyik legnagyobb korlátjaként.

Tíz évvel ezelőtt elkezdtek tömegesen terjedni a személyi számítógépek. Kicsi, asztalra helyezhető dobozokba akkora számítási erő fért már, ami a régi röppályaszámításokat pillanatok alatt elvégezte volna. De immár nem a röppályák izgatták fel a gép újdonsült tulajdonosait. A gép körüli homályos misztikum ugyan még nem tűnt el, de már kezdett oszladozni. Egyik legelterjedtebb és népszerűbb alkalmazás a szövegszerkesztés volt akkor. Kicsiny gépünk kiküszöbölte az írógép sok-sok hátrányát: javítható volt a szöveg, könnyen tárolható, előhívható és átírható. Varázsolni lehetett szép külalakot, volt már helyesírásellenőrző program és lézernyomtatóval nyomdai minőséget állíthattunk elő. Sokaknak óriási könnyebbséget jelentettek ezek a lehetőségek – mégsem állt át mindenki az írógépről számítógépre. Nem érezték úgy, hogy lemaradnak valami nagy-nagy újdonságról, ami most készül. Ma biztosan másképp gondolnák.

A tíz évvel ezelőtti időben alakultak át az elnevezések is. A nagyszámítógépek helyett elkezdődött a személyi számítógépek korszaka, de az egész jelenséget is másképp nevezték már: számítástechnika helyett informatikának. Nem a röppályaszámítás volt már a lényeg, hanem nagy és egyre nagyobb mennyiségű információ borzasztó gyors feldolgozása. Ekkor már javában folyt a digitalizálás: szöveget, képet és hangot egyaránt a legkülönbözőbb eszközökkel alakítottak át számokká és így kezdték el tárolni. A számokká alakított információval pedig félelmetes bűvésztrükköket lehet végezni: fotókat lehet észrevehetetlenül manipulálni, könyvtárnyi szövegeket lehet pillanatok alatt végigkeresni egy téma előfordulásai iránt kutatva.

Még mindig tíz évvel ezelőtt járunk, mert nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ekkor indultak el a számítógépek első kommunikációs alkalmazásai. Amerikában sokaknak volt már számítógépe, természetesen volt telefonvonaluk, és volt modemük is, ami a gépet összekötötte a telefonnal. Nem volt még Internet, de kisebb és nagyobb szervezetek elkezdtek már BBS-eket (Bulletin Board System) üzemeltetni, ahol mint egy elektronikus faliújságra, lehetett “felragasztani” a szöveges üzeneteket, témák szerint csoportosítva. Ma hírcsoportoknak (newsgroup) nevezzük ezeket az online közösségeket. Talán furcsának tűnik az, hogy közösségeknek nevezem őket. Mégis, a szakkifejezés szerint a Computer Mediated Communication, azaz a számítógép által közvetített kapcsolat korszaka kezdődött el ekkor. Valódi kapcsolat volt ez, amiben az emberek – a betanulás időszaka után – pontosan érezték, hogy milyen a másik ember, kik a hangadók, kik a pesszimisták, és a hírcsoport-közösség is végigment a csoportdinamika fázisain: a kezdeti eufóriától a kiforrott közösség izgalmán át esetleg a pusztulásig. A valódi közösség-létet jelzi, hogy nagyon gyakran fölmerült az igény a személyes találkozásra, ami aztán rendszeressé vált, és itt folytatták a drótpostán megkezdett vitákat a gyermeknevelésről, médiáról, politikáról. Az Egyesült Államokban óriási lehetőséget jelentett midez az alternatív kultúra számára. Egymástól hatalmas távolságban élő, de hasonlóan érző emberek voltak képesek folyamatosan együtt gondolkodni és hatékonyan együtt dolgozni.

Mára ebbe a képbe belépett az Internet. Széles tömegek számára vált lehetővé az elektronikus kommunikáció. A lakcím és a telefonszám mellé a “virtuális lakóhely” is odakerült, azaz egy olyan e-mail cím, amit az ember bolygónkon bárhol elérhet, ha bemegy egy Internet Caféba és begépeli az azonosítóját. Az Internet vonzóerejét mára már nem is az elektronikus levelezés lehetősége jelenti, hanem sokkal inkább a Világhálóba szőtt hihetetlen mennyiségű szöveges-képes-hangos információ. Olyan ez, mint egy óriási méretű faliújság, ahol kedve szerint mindenki ráakadhat a neki való információra. Képviseltetik magukat az egyetemek, kormányzatok, egyházak, utazási irodák, újságok, sörbarátok klubjai és még ki tudja, hányan. Egyre több a kommerciális alkalmazás, bankoktól az online-áruházakig, csomagküldő szolgálatokig a legkülönböző szervezetek ragadják meg a lehetőséget, hogy a Világhálón való megjelenés a bemutatkozáson és reklámon túl egyre növekvő bevételi forrásuk legyen.

Lényeges újdonságot jelent a számítógépes megjelenítés minősége. Vége a tisztán szöveges korszaknak: a multimédia mindenféle megjelenítést felvonultat: kép, hang, animáció, video – már csak a szagok hiányoznak a teljes élményhez. Mindez a végsőkig fokozza a megjelenítés élethűségét: egy nagyon jó minőségű kép és hang láttán-hallatán az ember el is felejti, hol volt előtte, és belemerül a virtuális világba. Klasszikus példája ennek a virtuális sisak: a játékosok által használt, egész fejet beborító készülék, amit felvéve szó szerint se lát, se hall az illető: csak azt látja és hallja, amit a sisak mutat. A sisakban pedig nagyon szép, térhatású grafikával jelenik meg egy képzelt világ, sztereo HiFi hangeffektusok kiséretében. Az élmény teljes, a kábulat tökéletes, csak visszajönni ne lenne olyan nehéz a virtuális világból a valóságba. Napjaink technikájának nagy lépései közé tartozik még a mobilkommunikáció előretörése. Habár még nem lehet bárhol telefonálni, de azért már elég sok helyen vagyunk elérhetőek, s a jelen tendenciája a puszta beszéden túl a hozzáadott szolgáltatások (adatkommunikáció, rendszeres információk) folyamatos bővülése.

Mi lesz tíz év múlva? Nem tudom megmondani. Igazából két-három évnél tovább nem lehet előre látni. Mégis vannak tendenciák, amelyeket felrajzolhatunk. A jövőben alapvetően két szerkezet veszi át az eddig említett funkciókat: otthon a családi szórakoztatógép, menet közben pedig a személyi kommunikátor. A családi szórakoztatógép bekerül a lakások nappali szobáiban a televízió helyére. Biztosan nagyobb lesz, szebb lesz, talán falra is lehet majd akasztani a vékony óriásképernyőjét. Lényeges változás azonban nem annyira a megjelenés, hanem a szolgálatási spektrum bővülése. Egyesíti magában a TV-t, rádiót, HiFi-tornyot, videolejátszót és számítógépet. Egyben ez lesz a család sokcsatornás videotelefonja, amivel egyszerre az egész rokonsággal meg lehet beszélni a karácsonyi programot egy videokonferencia keretében. A nagysebességű adatátvitel lehetővé teszi, hogy a stúdiókban tárolt televíziós programot akkor és olyan sorrendben nézhessem meg, amikor akarom. Nem kell videotékába járni, hanem az online-katalógusból kiválasztva bármikor lehívhatok egy videofilmet vagy klasszikus zenei anyagot, amit azonnal lejátszik a gép, a digitális tárolásból és átvitelből adódó zavarmentes eredeti minőségben. A szórakoztatógép számítógépként is működik majd, az elektronikus levelezésen keresztül a szövegszerkesztésen át el lehet majd végezni a ma is ismert alapfunkciókat, egy korszerűbb többfelhasználós operációs rendszerben, hangvezérléssel – azaz beszélgetve a géppel. Ebben a korszakban egy diák a gép előtt ülve készíti el házi feladatát: óriási könyvtárakban keresgél a világ minden táján, eredményeit pedig egy saját hangalámondásával illusztált képes prezentációban rögzíti digitálisan, majd e-mailben küldi el tanárának. A kemény munkától megfáradva a világ másik oldalán tanuló barátjával cseveg, végül egy online akció csapatjátékban vezeti le indulatait, egy kicsit elveszve a háromdimenziós grafika által megjelenített virtuális világban. Végül, megéhezve a gépen megrendeli az esti pizzát, amit egy félóra múlva meghoz a motoros futár. A jövő polgára otthonából kilépve sem vész majd el a nagyvilágban. Személyi kommunikátorán nemcsak beszélgethet, de küldhet/fogadhat telefaxokat, e-maileket, böngészheti a világhálót, szerkesztheti a szövegeket. Hangfelismerés és kézírásolvasó intelligencia segíti munkáját. A műholdas techikából adódóan megszűnnek a lefedettségi problémák, bárhol és bármikor elérhető lesz, a világvárosoktól dzsungelig.

Mindennek a technikai keretei már adottak, kérdéses csak a megvalósítás időpontja, illetve az, hogy a készülékek és szolgáltatások mikorra válnak tömegméretűvé, hogy széles néprétegek számára elérhetővé csökkenjen az áruk.

Hogyan hatnak ezek a változások a mindennapi életünkre? Mennyire alakul át a nyugati társadalmak kultúrája? És hol van a helye mindebben az egyháznak? A technikai bevezető után szembesülnünk kell ezekkel a kérdésekkel.

Első és leglényegesebb változás a térbeli és időbeli távolságok radikális csökkenése. Fizikailag ugyan nem zsugorodik össze a világ, de saját magunk lehetőségei a távolságok legyőzésére hatalmasat nőnek. Nemcsak egy ausztráliai információs rendszert kérdezhetek le bármikor, hanem videokonferenciát folytathatok venezuelai barátommal, és ő bemutathatja nekem a legújabb családi fotókat. A munka területén forradalmi változást jelent az egyre szélesebb körben terjedő távmunka: ez sem csak informatikus szakemberek távoli számítógépeken való bütykölésését jelenti immár, hanem bárkinek az óriásira bővült kommunikációs lehetőségeit. Egy másik, hasonló szakterületen dolgozó kollégával való kapcsolatba kerülés – legyen ő akár Sao Paoloban is – azt jelenti, hogy naponta beszélgethetünk, megoszthatjuk gondolatainkat és gondjainkat, belejavíthatunk egymás cikkeibe, sőt beszervezhetünk másokat is online vitakörünkbe. Ezeknek a táv-tevékenységeknek a köre egyre inkább bővül. Beszélhetünk robotokon keresztüli távsebészetről is, távtanulásról, távolbalátásról. A térbeli, és ezzel összefüggő időbeli korlátok helyébe a kommunikáció kerül, megadva a máshol-lét egyre kevesebb korláttal határolt élményét. Nem kell utaznom, mert úgy is jelen lehetek valahol, hogy fizikailag nem vagyok ott. Szellemi értelemben valóban összezsugorodik a világ, a térbeli távolságok relativizálódnak, s ahogy a táv-tevékenységek köre bővül, egyre kisebb a távolság jelentősége.

A második nagyon lényeges változás a hierarchiák és tekintélyek relativizálódása. A Világhálón való megjelenés szinte mindenki számára nyitott (egyedül a pornográf és erőszakot szító anyagok esnek korlátozás alá). A nyitottságon túl óriási jelentőségű a digitális megjelenés olcsósága a múlt nyomtatott kultúrájához képest. Egy világméretekben olvasható jó minőségű honlap elkészítése nem drágább, mint egy néhány ezer példányban megjelenő nyomtatott brosúra elkészítése. Ha egy szervezet rászánja az időt és energiát, van néhány önkéntese, aki lelkesen elkészíti és karbantartja az Internetes megjelenést, akkor szinte ingyen érhet el tömegeket. Egy fizikailag nagyon kicsi szervezet erősen felülreprezentált lehet az Interneten, míg egy valójában nagy és kiterjedt szervezet esetleg meg sem jelenik itt. S nemcsak szervezetekre, hanem minden egyénre vonatkozik ez a relativizálódás. Bárki közzéteheti nézeteit, nincsen cenzúra, csak a nagyon extrém esetekben. Az igazságok és nézetek individualizálódásához vezethet ez: megszűnhet pl. a kánon jelentősége, hiszen digitális szövegekből bárki pillanat alatt állíthat össze újabb gyűjteményeket, tehet ki máshova hangsúlyokat (hipertextes szövegértelmezés), és azonnal publikálhatja az Interneten a saját verzióját.

Az individualizálódás félelmetesnek tűnő veszélye mellett nem szabad elfelejteni, hogy ezzel a résztvevő ember alkotóvá, egyéniséggé válik. Mindenki lehet alkotó, akár nagyvárosban, akár egy eldugott kis faluban él, s ennek Magyarországon különösen nagy a jelentősége.

A harmadik lényeges tendencia a korábban már említett multimédia és virtuális világ széles körben való elterjedése. Valójában a venezuelai barátommal folytatott videokonferencia is egyfajta virtuális világ: a venezuelai valóság virtuális megjelenítése számomra, háromdimenziós grafikával és kiváló hangminőséggel. Ugyanezekkel az eszközökkel történik a játékokhoz kapcsolódó virtuális megjelenítés, ami a hétköznapi valóságban nem ismert világot mutat be. De hol van a határ ezek között? Melyik a “létező” (=venezuelai) illetve “nem-létező (=játék) világ? Hogyan állapítom meg, mi a valóság és mi a képzelet szüleménye? Van egyáltalán értelme ilyen kérdést feltenni? Másrészt pedig a virtuális valóságon keresztül saját magam befolyásolhatom, milyen világban élek. Ez az alkotás élményén túl a hatalom élményéhez vezet: megszűnnek a hétköznapi valóság korlátai, magam alakítom ki az életteremet, időnként virtuális sétát teszek a virtuális kutyámmal a virtuális tengerparton. Én vagyok a világ formálója, és nem más. Jó ez nekünk, vagy nem?

Hogyan hatnak majd a jövő útjai az egyházakra? Hol van az egyház helye az információs társadalomban? A kérdésre választ keresve először az elvi alapállást szeretném összefoglalni három gondolatban, melyek az egyházon belüli kommunikáció jelentőségét hangsúlyozzák:

1. A mi Istenünk kommunikatív Isten. Olyan lény, akit ugyan nem látunk, de képesek vagyunk kapcsolatba lépni vele a magunk egyszerű emberi eszközeivel, s ezen a szupermodern techika nem oszt, nem szoroz. Az Isten és ember kapcsolata, kommunikációja alapvető, ami nélkül hitünk szerint nem élhetünk értelmes életet. Istenünk akarja ezt a kommunikációt, és akarja azt is, hogy egymással kommunikáljunk, ennek pedig az egyház életében alapvető jelentősége van.

2. Keresztény közösségeink számára a kezdetek óta fontos volt a kapcsolattartás. Üzenetek és levelek váltása teremtette meg a közösségek létrejöttének és megmaradásának alapjait. Pál apostol levelei ugyanúgy az egyház építését szolgálták, mint ma az Interneten szétküldött elektronikus körlevél, ami egy megbeszélésre hívja össze a résztvevőket.

3. A kapcsolattartás által valósult meg, hogy a helyi viszonyaiban élő közösség nem esett ki a nagy egészből. Fontos volt a globális kapcsolódás a távoli testvérekhez, az egyház egészéhez. Az egyház megmaradásában alapvető szerepe volt és van annak, hogy emberek és közösségek egymásra támaszkodhatnak.

A fentiekben a kapcsolattartás igen nagy hangsúlyt kapott, mint központi gondolat az egyház életében. Ennek a kapcsolattartásnak a kereteit tágítja ki a végletekig a jövő információs korszaka. Nyilvánvalóan látszik ebből a legfontosabb alkalmazási lehetőség: a közösségteremtő és megőrző kapcsolattartás fejlesztése a legmodernebb eszközökkel. Beszélhetünk szórványproblémáról, egymástól távol dolgozó, de hasonló érdeklődésű vagy feladatú lelkészekről illetve egyháztagokról – mindegyikük munkáját nagyban segítené a jobban működő kommunikáció (vagypedig sok területen az eddig egyáltalán nem működő kommunikáció beindítása).

A kommunikáció azonban nem áll meg a működő egyház határainál. A fentiekben említésre került, hogy eltűnnek a tekintélyek, ebből adódóan az egyház is veszíthet – amúgy is csökkenő – súlyából. Nem a kereszténység lesz a központi nézetrendszer, sokkal inkább egy ezerhangú világban lesz egy hang a sok közül. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Meg lehet kisérelni komolyan venni a külvilágot, és kommunikálni vele: dialógust keresni a modern világgal. Ehhez a dialógushoz az egyház oldalán nagyon tisztában kell lenni a saját gyökereinkkel, hogy honnan jövünk, kik vagyunk és mit akarunk. Másrészt lehet meghallgatni, és tanulni abból, ami a külvilágban történik. Mit akarnak a kívülállók, mik a problémáig, hogyan reflektálnak az információs kor problémáira? Minden új korszakban szükség van egy ilyenfajta újraértelmezésre, a saját keresztény szerepünk tisztázására. Ezt a szerepet nem is próbálom most pontosan megfogalmazni.

Két, egymással szembenálló irány fogja meghatározni a jövő információs társadalmában élő ember lelki hétköznapjait: az individualizmus és a közösségvágy. A teljes mértékben nagykorúvá vált emberről van szó, aki maga formálja a saját világát, önálló nézetekkel bíró, alkotó egyéniség.

Másrészt az információs korszak téren, időn és virtuális világon átívelő lehetőségei ezt az embert teszik a legmagányosabbá. A valóságot és a virtuális kábszert egymástól elkülöníteni képes ember rádöbben, hogy hiába képes a Föld másik oldalán levő társával videobeszélgetni, a saját fizikai közelségéből eltűnnek az emberek. Egyre árnyaltabban tudjuk majd megfogalmazni, milyen is a valódi közösség, és mire jó a virtuális világ. Helyére kerülnek a dolgok, és újjászületik az igény a valódi, kézzelfogható, fizikai közösségre, ahol szemtől szemben láthatjuk egymást. Így juthatunk el Bábeltől Pünkösdig.

Lesz-e virtuális egyház? Léteznek-e majd virtuális közösségek? Habár vannak már ilyen kezdemények, mindegyik most indult csak csírázásnak, és nem érdemes jóslatokba bocsátkozni a jövőjükről. Egyetlen példát szeretnék említeni: az Internetes lelkigondozás példáját. Svájcban, 1995-ban kezdett bele egy lelkigondozókból álló önkéntes csoport, hogy elektronikus levélben nyújtson segítséget a rászorulóknak. Azóta a csoport példája alapján indult útjára a dán, magyar és holland nyelvű Internetes lelkigondozás is. A svájci tapasztalatok szerint a lelkigondozás éppen azokat éri el, akiket az egyház ma nem képes elérni: 30-40 év közötti, egyháztól elszakadt értelmiségieket. A nekik való segítés azóta is érdekes fordulatokat hozott: megszületett a mozgáskorlátozottak honlapja és virtuális közössége, valamint nemrég egy specializált gyász-lelkigondozás indult el. Befejezésképpen a lelkigondozók vezetőjének, Jakob Vetsch-Thalmann-nak egy gondolatát idézem: “A The Times című angol újságban 1996. május 8-án a következő mondat jelent meg John Ealey tiszteletes tollából: ’Ha Isten Fia élne ma, biztosan jelen lenne a Világhálón és ezen keresztül hirdetné az igét szerte a világon’. Tudom, hogy egy ilyen kijelentés kérdéses és vitatható. Arra a szófordulatra emlékeztet, hogy ’Ha a nagymama élne, de boldog lenne!’ – és persze ilyesmit nem mondhatunk komolyan. Ennek ellenére fölvettem ezt az idézetet az elektronikus leveleim automatikus aláírásai közé. Néhány hónappal később, 1996. szeptember 29-én ezt írta nekem valaki: ’Egyáltalán nem értek egyet John Ealey tiszteletessel, mert Isten Fia MA IS ÉL. JELEN VAN a hálózaton, és kijelenti magát – másokon keresztül – szerte az egész világon.’”