Megnyitó istentisztelet
(Elhangzott: 2012. júl. 12. csütörtök, 16 óra, Nyermlsz – Hittudományi Tanácskozásán)


Tölly Juliska üdvözlö szavai – a Presbitérium és az  Egyházközség nevében

Ap. köszöntés

F. á. ének: 135. zsoltár 1. verse

Imádság: 122. zsoltár

Föének: A megérkezettek hálaének: 105. zsoltár1. és 2. verse

Lekció: Jakab 4,12/b  Ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett?

Kedves Testvéreim a Krisztus Jézus áldozata árán, s kedves testvéreim a közös magyar anyanyelv, több mint ezerszáz esztendös közös történelem és közös  génjeink okán,  gyakorlattá, megszokott gyakorlattá lett manapság, hogy az ember különbözö teszteknek veti alá magát.  Megvizsgálja, vagy megvizsgáltatja, hogy milyen a karaktere, alkalmas-e házastársnak, apának, anyának,  alkalmas-e ennek vagy annak. A legutolsó példa, aminek szemtanuja voltam tegnap történt, amikor egy fiatal, kétgyermekes apát kísértem el a munkaközvetítöbe. A budapesti fiatalembernek hiányszakmája van: ács-állványozó-zsaluépítö szakmunkás. Öt tesztelte a munkaközvetítö alkalmazottja. Arra volt kiváncsi, hogy tud-e, ért-e a fiatalember németül. Engem, aki a fordítás szolgálatát vállaltam és teljesítettem volna, nagyon finoman kikapcsolt. A teszt eredménye pedig a szokásos: tessék várni, majd hívjuk. Minden teszt mögött az a kivánság van, hogy többet tudjunk meg magunkról és másokról, mert a tudás hatalom, uralkodás magam és a másik fölött is,  ill. az a  kíváncsiság van, hogy
a., ki vagyok én
b., mire vagyok képes
c., ki a velem szemben levö
d., és ö mire képes.

Most szeretnék egy másfajta tesztet javasolni. Vizsgáljuk meg egyszer, hogy mi hogyan gondolkodunk másokról. S mivel a végeredményt nem kell nyilvánosságra hozni, mindenki öszinte lehet magához. Gondolom, mindenki hasonlóképpen fog érezni e teszt alatt. Az eredmény sok tekintetben nyugtalanitó, kellemetlen, néhány esetben elkeserítö illetve elborzasztó. Az ember önmagát általában szakszerüen gondolkodó és toleráns embernek gondolja,  ám a teszt végén kiderül, hogy mégsem az, hogy egészen más; ismeretlen oldalát ismeri meg saját önnön magának: a másik éles el- és megitélése, a másik ember elutasítása áll az elsö helyen a lelkében.

Milyen gyakran itélkezünk mi mások felett?! Mi hajt bennünke erre? Megszomorított bennünket az a másik? Irigyek vagyunk rá? Mellözöttnek érezzük magunkat? Olyan típus a másik, aki egyáltalán nem fekszik nekünk, nem szájunk íze szerint való? Talán nem felel meg nekünk a stílusa? Talán másképp gondolkozik a dolgokról, a dolgok folyásáról mint mi?  Fiatal embereknek nagy nehézséget okoz, hogy megértsék az idösebbeket. Az idöseknek nagy nehézségek okoz, hogy megértsék a fiatalabbakat. Már ha egyáltalán meg akarják egymást érteni. Már ha egyáltalán együtt akarnak élni, vagy valamilyen közös célt elérni. De ez a gond nem csak fiatalok és öregek között gond. Probléma ez bizony a mi Szolgálatunk és a hivatalos Magyar református egyház között is.
De vissza a generációs problémára, hogy aztán ennek alapján általános érvényü üzenethez jussunk. Az öregek egy életen át azon dolgoznak-dolgoztak, hogy egy etikailag megtámadhatatlan életet folytassanak. S most azt kell látniuk, hogy amiért dolgoztak, azok a mértékek és értékek, amik az ö életüket mozgatták, mint a füst eltünnek:
adott szó szentsége;
a vasárnap, az Úrnapja tisztelete;
a munka  becsülete;
a munka mint istentisztelet megélése;
a jogtalanság elítélése;
az igazság kompromisszumok nélküli kimondása – annak következményeivel együtt;
az igazság kimondásának ugyancsak kompromisszumok nélküli elviselése, bosszú alkalmazása nélkül;
a másik ember tiszteletben tartása – annak véleményével együtt;
annak felismerése, hogy közös hajóban vagyunk, közösek a céljaink, még ha a véleményünk különbözö is;
a valahová tartozás szükségessége.
Ma de. meglátogatott két ifjú hölgy, az idösebbik, aki zaklatottabbnak tünt, mint  másik, a beszélgetés elsö tíz percében minden második mondatában ezt mondta: Én nem akarok sehová sem tartozni!
A hosszú beszélgetésd alatt sokminden kiderül errölk a hölgyröl. Az, hogy most elöször kapott tölünk befizetési csekket egyházfenntartói járuléka befizetésére. Az, hogy gyermekének  csak papíron van apukája, régóta semmi kapcsolatot nem tart övele és gyermekével. Az, hogy nem tartja soknak az egyházfenntartói járulék mértékét. Az is, hogy Marosvásárhelyen konfirmált, de már nem emlékszik az öreg tiszteletes nevére, aki megáldotta öt.  Az is, hogy a gyermekét 9 éve Marosvásárhelyre vitte megkereszteltetni, pedig tudta, hogy töle három falu távolságra van egy magyar gyökerü református egyházközség: Felsöör. S az is, - ezzel sajnos  újra megerösített  az erdélyiekröl eddig kialakult véleményemben -, hogy számára az Úristen csak Marosvásárhelyen szól. Itt, ahol konszolidált körülmények között, egyáltalán nem ellenséges környezetben él, ö nem akar sehová sem tartozni! Még az Úristenhez sem!
És akkor még nem is beszéltünk pl. egy olyan értékröl, ami a keresztyén világot általában jellemzi, ill. jellemeznie kellene: a szegények, elnyomottak, kitagadottak iránti szolidaritásról.
Nos, ezek az értékek és mértékek mint a füst – eltünnek.
Tudom, amikor ezeket a dolgokat így kimondom, magam is az ítélkezés kísértésébe csúszom. Mint keresztyén ember azonban tudom azt is, hogy az ítélet egyedül az élö Istené. Nem ülhetek bele az Isten trónusába. Az erre való emlékezés és folyamatos emlékeztetés ugyancsak üdvös lehet mind keresztyén életem, mind közösségi, gyülekezeti életem szempontjából. Az üdvösségem szempontjából. Ez szabadít meg még annak a gondolatától is, hogy bárki felett ítéletet mondjak. Ez a tudatos hit igazán határokat szab elém az ítélkezés tekintetében is. A határon belül pedig mozgásteret adok még ellenségeimnek is – nem beszélve most a krisztusi parancsról, miszerint szeretni kell öket, és imádkozni a megtérésükert! -, szabadságot, amelyben életéröl ö maga feleljen az Isten szent színe elött. Ez a határ ment meg attól, hogy olyan kérdésekben mélyedjek el, amelyek az Isten itéletének hatáskörébe esnek, s nem az én ítéletem alá. S ha szolgálati kérdésekben vagy egyszerüen személyi kérdésekben valaki ítéletet kér tölem, akkor a számára világossá kell tennem, hogy Isten búzájába nem kaszálok bele, s az én ítéletem csak egy a sok lehetséges emberi itélet közül.
Sokkoló módon magyarázta el ezt annak idején Jézus, hogy Isten másképp ítél, mint mi, illetve mint azt mi szeretnénk. Az evangéliumok tele vannak az erröl szóló történetekkel. Az egyik az, amelyben Jézus elé viszik a házasságtörésen in flagranti elkapott asszonyt a bírái. Nagyon is ismerjük ezt a történetet. Az, amit Jézus a felhevült férfiaknak mond, akik a mózesi törvény szerint meg akarják kövezni az asszonyt, - mert meg kell kövezni öt a törvény betüje és értelme szerint! -  megborzongathat mindannyiónkat: Aki közöttetek hiba nélkül való, fogyatkozás nélük való, az dobja az elsö követ. E jézusi szó nyomán ítélökböl vádlottakká leszünk. Nem a lelkiismeretünk vádol immár mimnket, hanem Jézus szava, Igéje. Ahol Jézus jelen van, ott többé már nem lehetséges, hogy embertársaink vádlóiként lépjünk fel. Még akkor sem, ha azok megölö ellenségeink. De akkor sem, ha a nevükben ugyanazt a krisztusi, református szót hordozzák, mint mi.  Ki vagyok én, hogy bárki fölött ítéletet mondhassak?
Minden saját ítélethirdetéssel beülök az Isten székébe – és ezzel egyszersmind megrabolom az Ö dicsöségét.
Borzasztó, elborzasztó, hogy hányszor mulasztotta el az egész egyház – beleértve katholikust, orthodoxot, evangélikus-lutheránust, reformátust, magyar reformátust – ezt a kérdést feltenni magának: Minden saját ítélethirdetéssel beülök az Isten székébe. Azt öskeresztyénségben ugyanis ugyancsak fontos szerepet játszott az ítélkezés lelke és az önigazság lelke miatti figyelmeztetés. Sokat olvashatunk erröl az evangéliumokban meg Pál apostolnál. Késöbb, amikor az egyház már hatalomhoz és világi befolyáshoz jutott, a “bün” szó alatt egyszerüen a szexuális vétkeket, szexuális kicsapongást értették. De az, hogy a susárlás, diszkrimináció, uralomvágy az Isten elött ugyanolyan, söt még nagyobb bünök, mint a szexuális vétkek, már senkit sem érdekelt.  Ez azzal is biztosan összefüggésben van, hogy annak idején a szigorú egyházfegyelem, az Isten büntetésével való riogatás, az intolerancia, az egymás kiátkozása, az exkommunikato került túlsúlyba. Ha ma a kritikusok ezek miatt benyujtják nekünk a számlát – és minden ember, aki elmarad az istentiszteleteinkröl, egyszersmind ilyen kritikus is egyben -, azon akkor ne csodálkozzunk, és föképpen ne jajongjunk. Ez egyszerüen hozzátartozik az anyaszentegyház történeti örökségéhez. Isten azonban ugy gondolja, hogy mi el birjuk hordozni ezt az örökséget, fel tudjuk dolgozni azt. Ezek szerint inkább azon kell elgondolkoznunk, hogy nekünk magunknak mennyire szükségünk van elsörenden Isten megbocsájtó kegyelmére, de ugyanilyen mértékben hordozó, megépítö, új utakat és távlatokat nyitó szeretetére is.
S egy utolsó gondolat: Borzasztó, elborzasztó, hogy mennyi ember függ a másik ember véleményétöl. Hogy mennyi ember egyik szemével magára pislant, a másikkal pedig a másik emberre. Harmadik szeme nincs, tehát nem néz az Istenre. Ugyanez a fül példáján: Elborzasztó az, hogy mennyi ember hallgat elsörenden önmagára, másodsorban pedig a másik ember véleményére. Minthogy pedig harmadik füle nincs, nem hallgat az Isten szavára. Ez a kétfelé sántikálás, kétfelé nézés, kétfelé hallás ugyanolyan függöségbe sodorja az embert, mint a cigaretta. A függöségböl pedig nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, szabadulni.

Az Úristen tudja, hogy kik vagyunk, tudja azt is, hogy ki vagy kik állnak a másik oldalon. Nem elég ez? Rábízhatjuk magunkat bátran irgalmasságára.
Ámen.

Imádság: 39. zsoltár

Mi Atyánk

Áldás

Záró ének: 84. zsoltár 4. és 5. verse